2016. június 16., csütörtök

S egyre csak vöröslött a hó



Ren a hóban feküdt. Elgyengülve, sebesülten, és megszégyenülve. Egy nő aratott győzelmet felette; sőt még rosszabb. Egy lány. Annyi küzdelem után a Fény ellen, most megsemmisülve hevert a saját vérétől vöröslő latyakban. Szánalmas.
Azt apja meghalt.
Ő ölte meg.
Büszkének kellett volna lennie, hiszen erre várt, erre készült mindvégig. Most azonban nem érzett mást, csupán végtelen űrt; ürességtől kongót, melyben nem létezik élet, kietlen pusztaságot, ahol csupán saját kínoktól terhes üvöltése él egymagában. Zúgásként érzékelte, amint a vér lüktetve morajlott fülében. Üveges tekintetével a kékben úszó vas égre meredt, melybe oldalról behulló rozsda ágak karistoltak csak mély barázdákat. A csillagok nem mozdultak; gúnyosan tekintettek le a bukott fiúra, aki mindent elveszítve, megfosztva tulajdon bőrétől és mindattól, ami egykor volt, most lecsupaszítva merült alá az enyészet mocsarában. Élete kiszaladt medréből, világa a feje tetején táncolt.
Meg akart halni. 
Ebben az egyben biztos volt.
És ez a kétségbeesett vágyódás a vég után, elnyomott minden mást. Pár percre elfeledte a dühét, ami oly régóta emésztette, a fájdalmát, bánatát, magányát a Sötétben. Nem maradt semmije. Nem létezett semmi.

Egy összemosódó narancsszín pont jelent meg váratlanul előtte. Fókuszálatlanul bámult a fölé hajoló férfire, aki vörös napként ragyogott az éjben. Ajkait lilára csókolta a dermesztő hideg, arcára pedig pipacsokat hintett. Fehéren világítottak a virgonc szeplői, akár a galaxis legtündöklőbb csillagai. Nevén akarta szólítani a néma angyalt, de a szavak súlyos sziklaként gördültek vissza a torkán újra meg újra.
- Ren – lehelte Hux az éjszaka mély sötétjébe.
Ez ő volt egykor.
Kylo Ren.
De most, ahogy a név szertefoszlott egy tejfehér lehelettel, magába temette az ég és a csillagok homálya, már nem jelentett semmit. Egyenlővé vált a vereséggel, a végső elmúlással.
Jeges érintés az arcán. A fekete bőrkesztyűk meg megakadva súrolták végig a feje minden pontját, gyönyörűen fájdalmas szimfóniát játszva rajta. A tábornok szemében nem volt helye megvetésnek, sem sajnálatnak; helyette büszkeség fénylett benne. Valami, amire Ren nem érezte magát méltónak.
- Végem van – suttogta rekedten Huxnak. Nem volt benne biztos, hogy a szavak valóban elhagyták-e száját, vagy csalfán peregtek csupán ajkairól a dermesztő hóba, ahová vére egyre csak duzzadó vörös rózsákat mázolt. Szemébe lassan vér szökött.

Hux fölé hajolt. Arcán lomhán mászott végig egy mosoly.
Feje köré glóriát fontak a csillagok.
Nem. Mégsem azt. Ren tévedett.
Lángvörös koronát viselt, szemében tűz parázslott. Szavai feltámadás ígéretét hozva, ledönthetetlen kővárat emeltek kettejük köré a nedves homályba:
- Ó Ren – csókolta homlokon a férfit. – Én bukott hercegem.

- Bűnhődni fog a galaxis, amiért téged térdre kényszerített.

2 megjegyzés:

  1. Úristen, ez gyönyörű T.T nagyon szép a fogalmazás, szinte életre kelt miközben olvastam. Nagyon jól írsz :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó köszönöm ezt a sok bókot *u* Nagyon örülök, hogy elolvastad és, hogy tetszett! :)

      Törlés