2016. július 5., kedd

És a lány követte...

Ez a kis csökevény arra a rég olvasott mondatra született, ami valahogy úgy hangzott: " Every Joker needs his Harley" (Minden Jokernek szüksége van az ő Harley-jára)

Gothamben gyakran esett Ez ma sem volt másképp. Az utcákon végigcsörgedező víz lassan a csatornákba mosta a betonra tapadt vért, az emberek más szennyével és bűneivel együtt. Másnapra sosem maradtak nyomok; senki sem vett észre semmit.
Az esővíz piszkos kígyóként tekergőzött el a lány meztelen lába előtt; a kövek közt meglapuló port sárrá, majd vöröses masszává változtatta. Az idős férfi teste kicsavarodva hevert félig a járdán, félig pedig a féknyomokkal tarkított úton. A szőke lány nem is értette, hogyan képes az emberi test ilyen kitekert pózt felvenni. A nyakán tátongó ízléses vágásból még mindig szivárgott a vér, mesebeli pacákat mázolva mindenhova körülötte. A fölé magasodó lány mellkasa büszkeségtől dagadt, arcán remegő mosoly virított. Tudta, hogy ő büszke lenne rá. Szomorúsággal töltötte el, ha belegondolt, hogy ő már nem láthatja. Pedig egészen biztosan tetszene neki.
            A nap már a horizont alá bukott, az ég mégis sötétlila színben tündökölt felette. A jeges szél bekúszott a lány bőre alá és eszébe jutott, hogy most milyen jó lenne, ha nem hagyta volna el a cipőjét pár órája. Na, meg ha nem szoknya lenne rajta. De ő szerette a szoknyáit. Megdicsérte első találkozásuk alkalmával is.

          Akkor is ezt a vörös pöttyökkel tarkított ízléstelen szoknyát viselte, mikor először lépett az Arkham Elmegyógyintézetbe, hogy letöltse a kiszabott közmunkáját, amit egy olyan gyújtogatásért kapott, amit nem is ő követett el. Csak rosszkor volt rossz helyen. Ez meglepően tökéletes jellemzése lenne a lány életének.
A falakról visszapattant a dermesztő hideg, aminek ha hangja lett volna, női sikoly lett volna. A lány szinte hallotta. Az ilyesmiket mindig meghallotta.
Szőke haját először ügyetlen kontyba fogta, de mielőtt benyitott, inkább mégis csak sietve leengedte.

            Az első napján takarítania kellett. Felmosni és asztalokat törölni, miután a betegek –az volt a szokás, hogy rabok helyett így nevezik őket - elfogyasztották napi ebédjüket és elvonultak. Nem találkozott velük, de emésztette a kíváncsiság, vajon milyenek lehetnek. Néha hallotta a hangjukat. De talán mégsem az ő hangjuk volt.
A negyedik nap neki kellett kivinni a páciensek ételét, az asztalukhoz. Mindenkiét személyre szabottan. Az őrök összeröhögve figyelték, hogyan reszket odabent. Ők küldték be, mindenféle biztonsági előkészület nélkül, valószínűleg hogy egy jót szórakozzanak, de a lány ezt kevésbé díjazta. Nem ellenkezett, mert hajtotta a kíváncsiság, de az első tálca nem ért célba. Kiesett a kezéből, úgy remegett. Ezen már pár beteg is nevetett, egy meg sikoltani kezdett. Másodszorra már sikerült. És harmadszorra is.

- Hát egy ilyen gyönyörű virágszál mit keres itt?
A lány összerezzent a hangra. Tényleg hallotta volna?
- Igen, te. Pöttyöske – szólt ismét. – Remek szoknya. Nagyon csinos.
Ahogy oldalra pillantott egy nála alig idősebb fiút látott, akinek vörös haja és róka vigyora volt. Őszinte csodálattal bámult vissza rá; smaragd szemeiben megvillant valami, amit a lány egyelőre nem értett. A kezelteknek kötelező fekete-fehér csíkos öltözéket viselte, de valahogy nem illett bele.
- Nem kellene eltűrnöd, hogy ilyesmire kényszerítsenek – mondta a fiú, miközben kezeit összekulcsolta az asztalon. – Megölöm őket neked, ha szeretnéd.
Erre a lány elmosolyodott és már majdnem elnevette magát, mikor az egyik őr a rácsra csapott mellette.
- Nincs duma – dörrent rájuk.
- Látod pöttyös, erről beszéltem. Tuskó állatok ezek – vont vállat a fiú.
- Valeska! Elég lesz mára! – kiáltott megint a férfi.
- Majd a hölgy eldönti kivel áll szóba – mondta anélkül, hogy megemelte volna a hangját, vagy az őrre nézett volna. Aztán az asztal másik oldalán lévő székre mutatott, felajánlva a vele szemben lévő helyet a lánynak.
- Hé szőkeség, azonnal gyere kifelé! – szólt most rá a biztonsági őr.
- Eltűröd? – billentette várakozóan oldalra a fejét a vörös fiú.
- Nem – jelentette ki a lány és leült az asztalhoz.

- Vigyázz vele – szólt oda az asztal túl végében ülő nő, akinek karcsú lábai egy mellette lévő széken hevertek, kezében újság, amitől tekintete egy pillanatra sem szakadt el.
- Ne is figyelj Barbarára – legyintett a fiú. – rossz napja van. De alapvetően egy tünemény.
- Sorvadj el Valeska – morogta a nő.
- Látod – mondta a fiú ismét a lány felé fordulva, majd közelebb hajolva, így szólt: - A nevem Jerome Valeska. És nagyon örvendek.
- Um Hannah vagyok.
- Hannah! Micsoda csoda! Tökéletes – bólogatott mohón.
- Közmunkázom – csúszott ki a száján.
- Milyen érdekes. Én meg nyaralok – vigyorgott Jerome. – Na de mit vétettél Hannah, hogy ilyen szörnyű emberek közé küldtek? Na, nem magamra gondolok, hanem Barbarára például.
- Vicces – dünnyögte Barbara a háttérben.
- Egy gyújtogatás miatt, amit igazá…-
- Ó Hannah – nyújt keresztül az asztalon a fiú és megszorította a lány kezét. – te lenyűgözöl engem.
Két őr tört be a terembe, hogy kivigyék a lányt.

És a lány követte akárhová is ment.
Szerette őt. És érte tette mindazt, amit tett.

Hannah görcsösen szorongatta a hideg pengét.
Felemelte.

De ő már halott.
És a lány követni fogja, akárhová is megy.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése